A plébánia és a templom története

„A Ciszterci Rend a Budapestnek Lágymányos nevű részében felállítandó római katolikus plébánia vezetését hajlandó magára vállalni”

– írta dr. Békefi Remig zirci apát 1913 januárjában kelt levelében Csernoch János érseknek.

Jó okkal, hiszen a Ferenc József híd elkészülte után a Gellért-hegy hirtelen közelebb került a város szívéhez, de elegendően távol maradt ahhoz, hogy természetközeli világa megmaradjon. A szőlővel betelepített lejtőket folyamatosan elfoglaló villák, lakóházak tulajdonosai új városrészt teremtettek, amelyhez természetes igényként épült ki az ehhez szükséges intézmények sora, így a tervezett Ciszterci Szent Imre Gimnázium is. Az itt tanulók lelki gondozását hivatalosan a tabáni templom látta volna el; ez a helyzet azonban mind a távolság, mind a kis befogadóképesség okán tarthatatlannak bizonyult. E tény itt találkozik leírásunk kezdő idézetével: a rend azzal a feltétellel vállalhatja a tanintézet működtetését, ha ehhez plébániaalapítás is társul.

A Székesfőváros javaslatára a ciszterciek elfogadják az egyházközség létesítésére felajánlott telket, de a megvalósulásig még hosszú az út és az akadály történelmi léptékű: az I. világháború.

Átmeneti megoldásként így létesül 13 kápolna, elsőként a Verpeléti (most Karinthy Frigyes) út 13. számú ház üzlethelyiségében, majd 1924-ben ideiglenes templom és plébánia a Villányi út 3. alatt. Előbbi a korszak egyik legigényesebb alkotása, háromhajós, bazilikális jellegű építmény, csúcsíves bejárattal, kerek toronnyal, amelyet az eklektikus elemek egyensúlya jellemzett. Felszentelését Békefi apát már nem érhette meg.

Utódjául a rendtagok Werner Adolfot választották, akinek vállára nehezült a formálódó egyházközség minden terhe. 1924. június 29-én az Oltáriszentséget körmenet vitte a kisegítő kápolnából az ideiglenes templomba, amely – hála a környék hűséges lakóinak – máris szűkösnek bizonyult.

Először – 1927 októberében – a gimnázium alapkövét tették le, 1936. július 29-én pedig a Székesfőváros polgármestere a következő határozatot küldte Serédi Jusztinián érseknek:

„Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottsága az 1930. április hó 1-jén kelt határozatával hozzájárul ahhoz, hogy a főváros kegyurasága alá tartozó Budapest-kelenföldi plébániatemplom a Ciszterci Rendi gimnázium és rendház között Wälder Gyula műépítész tervei szerint megépíttessék.”

Két év múlva Farkas Alberik plébános pedig így jelenti az örömhírt:

„Kedves Híveim! A templom áll!”

1938. november 5-én a hívő közösség szentmisével búcsúzott az átmeneti otthontól, 6-án, vasárnap reggel 8 órakor pedig Serédi hercegprímás felszentelte a Szent Imre herceg tiszteletére emelt templomot.

Bízzatok! Én legyőztem a világot – olvasható a főkapu szemöldökpárkányán, felette a homlokzatot meghatározó négy szobor és a timpanon Madonna-ábrázolása. Az 51 m hosszú, 30 m széles, 54 m toronymagasságú, neobarokk, vasbeton-szerkezetű, háromhajós épület a kerület jelképe lett, őrizve a kor és egy átmeneti stílus sajátos vonásait.

Templom részletes bemutatása:

itiner HU GB G Fr

A gimnázium-templom-rendház együttesének harmadik tagja a II. világháború és az azt követő kommunista uralom miatt nem épülhetett meg. Így a rend számára először az 1924-ben, a Villányi út 3.-ban létesült ház, majd – a rendszerváltás után – a Himfy utca 9.-ben található villa szolgál otthonul és egyben ez a plébániairoda helye is. Ezt az épületet a tervező, Wälder Gyula építtette a saját részére.

Rövid bekezdésben emlékezzünk meg a templom sorsának következő időszakaszáról, a II. világháború okozta sebek begyógyításának folyamatáról. A főváros körüli gyűrű 1944 karácsonyán zárt, 1945. január 6-án, az utolsó szentmisén már látszott a bombák által átütött födém, a betört ablakok, a szétlőtt orgona és a szabad ég. Budapest február közepén elesett, és a hívek azonnal hozzáláttak a károk szerény rendezéséhez; február 18-án Molnár Rajmund plébános már ismét szentmisét mondhatott. A politikai földmozgás nem hagyott kétséget a bizonytalan jövő felől, ennek ellenére a templom helyreállítása teljes lendülettel kezdődött meg: 1946-ban elkészült a tető, 1947 nyarán a belső tér. Azonban egy évvel később az egyházi iskolákat államosították, 1950-ben pedig feloszlatták a szerzetesrendeket, így 1951. július 11-én Kalmár Ödön plébános elhagyni kényszerült a Szentimrevárost. A ciszterci jövő – úgy tűnt – befejeződött.

A plébániát – ahol a tartalmas lelki és közösségi élet az önkényuralom évei alatt is folytatódott – az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye vette át.

A ciszterci atyák magvetése azonban, az 1930-ban Szent Imréről elnevezett új városrészben, olyan eleven hitéletet és erős plébániai közösséget hozott létre, amely képesnek bizonyult a kemény egyházüldözés évtizedeit is lelki gyarapodása javára kamatoztatni. Ehhez a feladataikat magas szinten ellátni képes kiváló lelkipásztorokra és arra volt szükség, hogy szolgálatukat híveik körében akadálytalanul végezhessék. Azokban az időkben a vallás végső megszűnését vizionáló és azt minden módon siettetni kívánó hatalom éppen ennek megakadályozására épített ki, szándékai szerint az élet egészét átfogó jogi és hivatali eszközrendszert. Minthogy az egyház lényegéhez tartozó közösségi élet szervezésének bármely megnyilvánulása, ideértve a hitoktatás különféle formáit is, bármikor ellenséges cselekedetnek volt minősíthető, ezért az ebben eredményes papokat a közösségeikből, egyházi elöljáróik kikényszerített közreműködésével, előbb-utóbb szinte mindenhol eltávolították. Egyházközségünkben Vitányi György plébánossága (1958-1972) idején ehhez képest gyökeres fordulat következett be. Hamarosan két igen aktív kitűnő káplán, Gyimóthi Károly és Ruppert János jelent meg mellette. Ruppert tartotta a vasárnap kilenc órai gyermekmisét és irányította a hamarosan hetvennél is nagyobb létszámú ministráns közösséget. A plébános pedig a gyermekmisén tömör magyarázatokkal világította meg a liturgikus cselekmény tartalmi elemeit. A ministránsok számára heti rendszerességgel voltak un. próbák, amelyeken az oltár körüli szolgálattal kapcsolatos gyakorlatokon túl játékos és komolyabb formában is a hitbeli és egyházi ismeretek elmélyítésére sort kerítettek. A szertartások ünnepélyességét nagyban fokozta, hogy a nagyszámú ministráns között a feladatokat csoportos rendben megoszthatták. A közösség összetartása szempontjából is igen jelentős és látványos volt a mindig nagy tömeget megmozgató úrnapi körmenet is, amelynek útvonala Villányi út – Szüret utca – Ménesi út – Esze Tamás utca ma Balogh lejtő útvonalat bejárva fordult vissza a templom felé. A Ménesi út 49. sz, ház kertjének Szüret utcai sarkán a hetvenes évekig fennállt az a még a háború előtt épült baldachinos védőtetővel ellátott rendőrposzt, amelyet az úrnapi körmenetek alkalmával virágokkal gazdagon díszített oltárrá alakított át Ivelda nővér, a Ménesi úti Emmausz kápolna kántora és mindenese. Az oltár előtt az úttest nagy felülete fehér virágszirmokkal volt ilyenkor sűrűn behintve. A két káplán alsó és felső tagozatosoknak külön, templomi hittanórát is tartott rendszeresen és ezt hétfőnként felnőtteknek szóló katekizmus magyarázat egészítette ki, amelyet Gyimóthi atya tartott, igen nagy sikerrel. Amikor viszont Gyimóthi Károlyt áthelyezték a tabáni templomba ezt a feladatot Vitányi az akkor érkezett Bolberitz Pálra bízta rá. Pál atya elődjének az eredményeire építve rövid idő alatt megsokszorozta a résztvevők számát, mégpedig döntő részben fiatalokkal. Hétfőn akkor még nem volt TV adás, az időpontválasztás ezzel is számolt, és szomszédos József Attila Gimnázium diákjai, persze idősebbek is valósággal tódultak Bolberitz atya magyarázatára. Hamarosan az összes padsor megtelt, sokan még álltak is, így egy-egy alkalommal közel ötszázan összegyűltek. A magyarázat után aztán ahogy ezt ma is látjuk a misék végén, még hosszú ideig kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek a résztvevők. Ez nyilván nem maradt titokban a mindenre éberen figyelő államhatalom és az egyházak fölött gyámkodó Állami Egyházügyi Hivatal előtt, retorzióra azonban ezzel kapcsolatban sohasem került sor.  Ez annál feltűnőbb, mert az ifjúság (ateista) nevelését, ha elvben nem is, de a politikai gyakorlatban legalább is az állam monopóliumának tekintettek és a hatalom minden eszközét bevetették ennek érvényesítésére. A különleges helyzet, többé-kevésbé köztudottan, a plébános személyével függött össze. Vitányi a kommunista állam iránti lojalitásban, itthon vezető békepapként és külföldön az Állami Egyházügyi Hivatal ügynökeként minden jel szerint teljes bizalmat élvezett a hatalom képviselői részéről. Másfelől azonban hűséges maradt lelkipásztori hivatása iránt is és ez ügyben a politikai gyakorlat által az egyház számára igen szűkre szabott keretek között elment mindig addig, ameddig az egyáltálán lehetséges volt. Bolberitz Pál 2008-ban így emlékezett rá: „Vitányi Györgyöt általában a hívek nem nagyon szerették, mert békepap volt. Becsülték ugyan a szervezőképességéért, de nem volt egy feltétlenül megnyerő egyéniség. Kicsit nyersnek tartották, pedig jószívű volt, meg kellett hozzá találni a hangot és kész. Ám egyenes ember, legalábbis munkatársi viszonylatban. Nem fúrta az embert hátulról, hanem nyíltan megmondta a szemébe a véleményét.”

A hitélet vázolt keretei Vitányi halála után is hasonlóképpen folytatódtak, a katekizmus magyarázatok folyamatában Bolberitztől atyától 1973-tól Mádai István vette át a stafétabotot és őt követte jóval később Palcid atya.

1988  novemberében, Szent Imre napjához közeledve, Kerekes Károly zirci apát és Czike Imre János ciszterci tartottak lelkigyakorlatot, amely már a reményt is magában hordozta. Ez 1989. augusztus 1-jén vált valósággá. A rend visszatért a Szentimrevárosba, hogy folytassa, amit egykor elkezdett, s vigyázzon, hogy a daru lábára helyezett kavics le ne essék. A jövő ismét elkezdődött.